Van kies szőlőm, van arany kalásszal Bíztató földem: szeretett Szabadság Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől Kérjek-e többet?

Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd

Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld

Két fátyolt szakasztok el: Hazámról és becsületemről. A Bocsánatot hörgés közt is mosolygom, Ha ölettetésem ezekért lészen! - Egy Mennykőcsapás ugyan letépheti Rólam halandóságom köntösét; de Jóhíremet ki nem törölheti.

Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajúl?

A kis filemile míg magát kisírta, Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.

Nincs emberségünk, hát ne is legyen e bordélyban, hol szállásunk vagyon!

Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém.

Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába.

Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak. - Menj hát utánuk, és őket szeresd alant, De míg én élek nem lesz asszony itt az úr.

O szemérmetes Erzsókom, Szívem mühelyének Örök árendása te! nemde Vársz epekedve reám? Valamint én várom a tiszteletestől Kontójának megfizetését, Melyért nála hetenként Kunyorálok hiába.

Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és ne vesd meg, ne kerüld, barátom, a szerelem gyönyörét s a táncot

Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb.