Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém.

Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld

Pacsirta volt ez, a reggel heroldja, Nem fülemüle: nézd, szívem, irigy csík Szegi be a felhőket keleten. Az ég gyertyái csonkig égtek, a Nap Lábujjhegyen áll a ködös hegyormon. Elmennem: élet, és halál: maradnom.

Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és ne vesd meg, ne kerüld, barátom, a szerelem gyönyörét s a táncot

Denevér babona! bagoly vakbuzgóság! Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?

Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd

Két fátyolt szakasztok el: Hazámról és becsületemről. A Bocsánatot hörgés közt is mosolygom, Ha ölettetésem ezekért lészen! - Egy Mennykőcsapás ugyan letépheti Rólam halandóságom köntösét; de Jóhíremet ki nem törölheti.

Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb.

Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak. - Menj hát utánuk, és őket szeresd alant, De míg én élek nem lesz asszony itt az úr.

Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajúl?

Nincs emberségünk, hát ne is legyen e bordélyban, hol szállásunk vagyon!

Van kies szőlőm, van arany kalásszal Bíztató földem: szeretett Szabadság Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől Kérjek-e többet?

O szemérmetes Erzsókom, Szívem mühelyének Örök árendása te! nemde Vársz epekedve reám? Valamint én várom a tiszteletestől Kontójának megfizetését, Melyért nála hetenként Kunyorálok hiába.