Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd

Pacsirta volt ez, a reggel heroldja, Nem fülemüle: nézd, szívem, irigy csík Szegi be a felhőket keleten. Az ég gyertyái csonkig égtek, a Nap Lábujjhegyen áll a ködös hegyormon. Elmennem: élet, és halál: maradnom.

Denevér babona! bagoly vakbuzgóság! Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?

Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém.

Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajúl?

O szemérmetes Erzsókom, Szívem mühelyének Örök árendása te! nemde Vársz epekedve reám? Valamint én várom a tiszteletestől Kontójának megfizetését, Melyért nála hetenként Kunyorálok hiába.

Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb.

Két fátyolt szakasztok el: Hazámról és becsületemről. A Bocsánatot hörgés közt is mosolygom, Ha ölettetésem ezekért lészen! - Egy Mennykőcsapás ugyan letépheti Rólam halandóságom köntösét; de Jóhíremet ki nem törölheti.

A kis filemile míg magát kisírta, Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.

Van kies szőlőm, van arany kalásszal Bíztató földem: szeretett Szabadság Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől Kérjek-e többet?

Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába.

Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld